Életem első és legkitartóbb vállalkozásába kezdek: ígéretet teszek arra, és fogadom, hogy a következőktől minden nap bogbejegyzést fogok tenni, és megpróbáltatásaimról számot adok – remélem tudtában vagytok annak, hogy ez a kijelentés éltem legnagyobb hazugsága. – Ja volt több is, meg van is, de ez legyen most a legaktuálisabb amolyan ígéret.

 

A következőben nyilvánosságra fogom hozni, mi is történik velem a hó közepén, Ausztriában, ahol egy 4 csillagos hotel pincére vagyok. Na ismét egy hazugság, de be kell vallani, hogy már néha lehet rám is aggatni ez a jelzőt, vagy főnevet. – de azért nem vagyok ebben olyan biztos: egy a lényeg, hasonló feladatokat látok el mint a pincérek, csak nekem remeg a kezem, kb. 3-szor veszem fel a rendeléseket, és hát nézek ki a fejemből, és vigyort varázsolok az arcomra. A másokéra meg komorságot és szemöldökráncolást, ahogy közeledek az asztalhoz.

 

Fontos információk: a havat megvetem, gyűlölöm, rühellem, lenézem, és kiváltképp rettegek tőle. SŐT inkább menekülök, de hát ahol egy méter konstans magasságban áll ez a fehér vizes rettentően hideg izé, az elől nincs lehetőség bujkálni: sajnos mindig konfrontálódok vele. Egy biztos, ezt nem tudom megúszni, hogy bele kelljen lépni. És már kétszer el is estem, ami rettentően fájó volt a lelkemnek. Még ha bringával az aszfalton, mert az legalább vagi (mindenhol vér, és sérülések, fájások), de itt csak ez a hideg szar ragad rád – még oda is, amelyik oldaladra el sem estél. – Na ez tényleg rejtély, hogy hogy lehet ez???? Mindig mindenhol havas vagy…

 

Életemben eddig két nagy dilemmával kerültem szembe: amikor 19 éves koromban felültem egy távolsági buszra, és elindultam Németországba – amikor beindult a busz, akkor vetődött fel bennem néhány kérdés, de addig nem: mit művelek, és egy évig mit fogok csinálni, meg hogy mi lesz velem az ismeretlenben. Ez valóban nagy para volt nekem, mert hát fogalmam sem volt arról, hogy hogy is néznek ki a kölykök, és én bizony au-pair-nek mentem ki.

A következő dilemma most ért utol, néhány hete. A havat annyira visszataszítónak találom, hogy … És amikor felszálltam dec. 27-én a vonatra, majd jövök pincérkedni a Salzburg mellé, útközben láttam a havat, és rájöttem valamire (had ne részletezzem). Nos, itt a következő krízis. Ezt attól tartok, ne tudom megoldani soha. Pedig még síelni is meg akarnak tanítani ingyen: erre csak egy kedves mosoly volt a válaszom, és hogy majd egyszer szívesen (de minél jobban magam előtt van a kép: hideg kristályos vizes „latyak”, lejtő meg ismét hó, akkor csak a kongó ürességet, és merev ridegséget, RETTEGÉST érzek legbelül).

 

Arra is gondoltam már, hogy egy avartarkítót veszek, átalakítom, szerelek bele fűtőszálat, és a havat elolvasztom magam előtt. Na igen, egy méteres havat??? – nyugi, csak fikcionalizáltam, és nem „analizáltam” (Belga: BKV ellenőr – itt nem a „tudományos jelentést vegyétek figyelembe”).

 

De még mielőtt azt gondolná valaki, hogy nem éreztem itt jól magam, azt ki kell ábrándítani. Életemben kétszer éreztem önelégültséget, és boldogságot (többször is, itt a speciális estekről van szó) hogy eljutottam valahová „saját” erőből: Velencében, és itt. Komolyra fordítva a szavaimat, itt tényleg szép minden, és azt hiszem az egyetemi züllések után erre volt szükségem. Egy csendes faluban eltölteni néhány hónapot, és kicsit helyrerázni magam. – Be kell vallani, hogy lehet nincs mindenben igaza Bernhard mesternek Ausztriával kapcsolatban. BÁR azért elég sok gnómot láttam már, és vannak előítéletem is (ilyenek pl. a kereszt a szobámban, amit csak lustaságból nem veszek le a falról. – Meg ha valaki olvasta a Mestertől a Theatermacher-t, akkor azért sem akarom levenni – lehet célzattal van odarakva, hogy elrejtsen valami. Itt nem folytatom, mert azt fogjátok hinni, hogy „austrophob” )